A korábban többek között a Haladás edzőjeként is dolgozó labdarúgó-szakember, Török Péter szinte minden pozícióban kipróbálta magát.

Török Péter 1966-ban kezdte labdarúgó-pályafutását a Haladás VSE-nél, 1968–1972-ig az ifjúsági csapat edzője volt, majd 1972–1978 között pályaedző, 1978–1981-ig a klub ügyvezető elnöke, 1981 és 1985 között pedig vezetőedző. Edzőként legjobb eredménye egy hetedik hely volt, ami az akkori mezőnyben szép teljesítménynek számított. A Haladással – magyar olimpiai válogatott néven – megnyerte az Indiában megrendezett Nehru Kupát. Aztán 1986-ban Komora Imre mellett a magyar válogatott másodedzője lett, 1987-ben a Dunaújváros trénerének nevezték ki. Az 1987 és 1989 közötti időszakban a Magyar Labdarúgó Szövetség főtitkári feladatait látta el. Ezután külföldön dolgozott (1989–1991), Görögországban az Olympiakos Pireusz másodedzője volt Komora Imre mellett, irányításukkal a csapat megnyerte a Görög Kupát. Az 1991/92-es bajnoki évben újra a Haladásnál volt vezetőedző, majd két évig a norvégiai Myre városában irányította az ottani csapat szakmai munkáját. Hazatérte után az 1995/96-os idényben a Budapest Honvédnál volt vezetőedző. Ezután 1997–1999-ig a Haladás klubigazgatója, szakmai igazgatója, 1999–2000-ig a Honvéd szakmai igazgatója, ügyvezetője volt.

Felejthetetlen India

– Fiatal koromban először kosaraztam, nem fociztam – mondja a 79 esztendős Török Péter. – Aztán mégis a labdarúgás felé fordultam, és szombathelyi lévén hol máshol, mint a Haladásban kötöttem ki – Papp Lajos volt az edző. Pár évig játszottam az első csapatban, az NB I/B-ben, ám egy komoly térdsérülés miatt hamar abba kellett hagynom a játékot. A labdarúgástól eszem ágában sem volt eltávolodni, így 1968-ban az ifjúsági együttes edzője lettem. Ott jöttem rá, hogy az edzőség sokkal nehezebb szakma, mint a futball. Ült az öltözőben 30–40 gyerek, de csak 11 lehetett kezdő – a többiek bánatos szemekkel néztek rám. Remek brigád volt, a mai napig évente egyszer találkozunk, és nagyokat sztorizgatunk. Emlékszem, az egyik télen délelőtt a Zrínyi-iskola tornatermében edzettünk, délután viszont Gencsapátiba voltunk hivatalosak edzőmeccsre. Ám buszt nem sikerült szerezni. Mondtam a srácoknak, semmi gond, én kibiciklizek, ti meg kifuttok Gencsre. Az eredményre nem emlékszem, de arra igen, hogy visszafelé ugyanígy jöttünk és utána még edzettünk is egy jót. Azóta is mondják, hogy sokat köszönhetnek nekem, tőlem mindig pontosságot, őszinteséget, egyenességet tanultak. Olyan játékosok fociztak az ificsapatban, mint Stieber József vagy Kőhalmi Gábor. Aztán Sárosi László mellett voltam pályaedző, benne egy nagyszerű embert ismertem meg – eredményesen dolgoztunk együtt. Majd 1978-ban ügyvezető elnök lettem. Varga II. János volt az elődöm, látta, hogy tudok köszönni, szépen öltözködök és képes vagyok normális mondatokban beszélni. Maga mellé vett, hogy segítsek neki, majd én lettem az ügyvezető – egészen 1981-ig. Nem volt egyszerű időszak, állandóan pénz után kellett szaladgálni. Próbálkoztunk mindennel, koncerteket is szerveztünk a stadionba. Aztán 1981-ben a Haladás vezetőedzőt keresett, és valahogy rám esett a választás. Talán azért, mert én ismertem a legjobban a csapatot – Sárosi Lászlótól vettem át a stafétabotot. Erre az időszakra esett az indiai Nehru Kupa – csodálatos élmény volt, nehéz visszaadni, mennyire. Az egyik állam, Kerala stadionjában játszottunk – százezer néző előtt! Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk, hogy a lelátók indákkal vannak összekötve. Amikor vonultunk ki a pályára és hallottuk a tömeg morajlását, szinte valamennyi játékosom falfehér volt. Egyedül Hegedüs Péter nem, azt mondta, végre ennyi ember előtt is megmutathatja, mit tud. Meg is mutattuk, megnyertük a tornát. Nem zökkentette ki a csapatot a túra, sőt! Amikor kiutaztunk, kiesőhelyen voltunk, miután hazajöttünk, megvertük zsinórban a Békéscsabát, a Rába ETO-t, a Pécset, a Videotont, végül a középmezőnyben végeztünk.

AZ MLSZ-es időszak

1986-ban a mexikói világbajnokság után Komora Imrét nevezték ki szövetségi kapitánynak – aki középiskolai osztálytársam volt és engem kért fel pályaedzőnek. Jól kezdtük az Európa-bajnoki selejtezőket, Norvégiában döntetlent játszottunk, aztán kikaptunk a hollandoktól. Mivel nem jutottunk ki a kontinensviadalra, Imre lemondott, vele együtt én is vettem a kalapom. Ezt követően egy évig Dunaújvárosban edzősködtem, majd 1987-ben az MLSZ akkori elnöke, Somogyi Jenő felkért a szövetség főtitkárának. Dunaújvárosi edzőként több nyilatkozatomban is bíráltam a szövetséget, mire behívatott. Leültetett és felolvasott néhány mondatomat. Azt mondta, szép kritikák. Majd hozzátette: igazam van, holnaptól ott dolgozok és változtassak is ezeken a dolgokon! Szép és hasznos időszak volt ez a két év. Jenő igazi úriember volt, aki utált utazni, így szinte mindig engem küldött el maga helyett: az egész világot bejártam.

Emlék a gazdag futballmúltból. Török Péter (elöl) a legendás baráttal, Komora Imrével (balról) és az
azóta már elhunyt korábbi kiváló Haladás-játékossal, Szakály Józseffel Fotó: Vas Népe/Török Péter archívumából

Déli és északi kaland

– Komora Imrét 1989-ben kinevezték a görög Olimpia-kosz Pireusz vezetőedzőjévé, ez volt az az időszak, amikor Détári Lajos a csapatot erősítette. Én a pályaedző lettem. Imre nagyon jó szakember volt, de nem igazán szeretett edzést tartani – ellentétben velem. Én az olyan tréningeket kedveltem, amelyeken a labda van előtérben. Így az edzéseken is a játék volt főszerepben, a tréningek olyannyira elnyerték a drukkerek tetszését, hogy három-négyezer szurkoló előtt gyakoroltunk. Külön lelátót kellett az edzőpálya mellé építeni. Az első évben megnyertük a Görög Kupát, ami nemzetközi kupaszereplést ért. A bajnoki címre is komoly esélyünk volt, de az utolsó meccsen egy vidéki kiscsapattól meglepetésre kikaptunk, így a rivális Panathinaikosz lett a bajnok, mi második helyen végeztünk. Mint később Détáritól megtudtam, görög csapattársai a meccs után mesélték neki, hogy felesleges volt hajtania, mert ők eladták a meccset. A második év kevésbé jól sikerült, ráadásul a bajnokság végén Komora veje, Détári Olaszországba szerződött, és mivel akkori felesége – aki ugye Imre lánya volt – is vele tartott, Komorának sem volt kedve maradni. Így én is távoztam. Pedig Pireuszban Imrének és nekem egy ötcsillagos hotelben külön lakosztályt bérelt a klub, a szálloda öt éttermében pedig korlátlanul ehettünk, ihattunk. Aztán egy évre visszatértem a Haladáshoz, igaz, a pártbizottságon döntötték el, hogy én leszek az edző – engem meg sem kérdeztek. Utána jött a norvég kaland, egy másodosztályú csapathoz, a Morildhoz szerződtem. Jobban éreztem magam ott, mint Görögországban. Pedig szó sem volt csillogásról, kaptam egy kis lakást és magamra főztem. A norvégok viszont egyenes emberek, ha valakivel szóban megállapodsz és kezet adtok rá, az úgy is van. Az északi sarkkör felett 200 kilométerrel fekszik Myre városa, ahol edzősködtem. A napi egy edzés mellett gondoltam, hasznosan is eltölthetem a szabadidőmet, elmentem egy halkombinátba dolgozni. Amikor először beléptem, azzal a lendülettel fordultam is ki, olyan halszag volt. Később megszoktam, így az edzősködés mellett ott dolgoztam. Egyszer a játékosaim kijöttek megnézni, majd a munka végén állva megtapsoltak. A csapattal jól szerepeltünk, a tartományi bajnokságban megnyertük a kupát.

Magyar Kupa-győzelem

A Budapest Honvéd edzője 1995-ben lettem. Akkoriban olyan spílerek szerepeltek nálunk, mint a Haladás mostani vezetőedzője, Mátyus János. A Magyar Kupában a döntőbe jutottunk, a fináléban a Mezey–Egervári duó vezette BVSC ellen meccseltünk. A kétmérkőzéses párharcban megnyertük a kupát. Ezután visszatértem a Haladáshoz, klubigazgatónak és szakmai igazgatónak neveztek ki. Már az elején konfliktusom volt a vezetőkkel, én Mihalecz Istvánt akartam szerződtetni edzőnek, ők Varga Istvánhoz ragaszkodtak. Végül én nyertem, ráadásul Mihaleczcel jól szerepelt az együttes. Mégis visszatértem Kispestre, hiszen Komora Imre elment nyugdíjba, engem hívtak a helyére szakmai igazgatónak és ügyvezetőnek. Itt 2000-ig dolgoztam, azután az MLSZ edzői bizottságának voltam tagja, majd a Bozsik-programot felügyeltem, és két évig megyei utánpótlás-igazgató is voltam. Manapság nem járok meccsre, a televízión és a sajtón keresztül követem a labdarúgást. Látja? Nem vagyok egy bőbeszédű, de ha a labdarúgásról van szó, hosszú órákig tudnék mesélni.